Berg­man, min­dig is a titok­za­tos ren­de­zők közé tar­to­zott. Érde­kes módon a rend­szer­vál­tás előtt is sza­lon­ké­pes volt, az akko­ri hatom szá­má­ra, hiszen a fia­tal­sá­gunk nagy ren­de­ző­i­nek egyi­ke volt, aki lát­ha­tó volt a magyar mozik­ban. Vala­mi­kor a nyolc­va­nas évek ele­jén még a for­ga­tó­köny­vei is meg­je­len­tek magya­rul.

Film­je­i­nek foj­tott lég­kö­re, fur­csa módon illett a vas­füg­gö­nyön belü­li szo­ci­a­liz­mus­ba. Volt ennek a távo­li, vágyott ország­nak egy misz­ti­kus vará­zsa, amely eze­ken a fil­me­ken keresz­tül szü­rem­lett be a magyar értel­mi­ség fejé­be. Svéd­or­szág kel­lő­en távo­li volt, szin­te elér­he­tet­len.
Iri­gyelt volt a biz­ton­sá­ga, a sta­bi­li­tá­sa, a jólé­te, gaz­dag­sá­ga.
Míg­nem jött a Pal­me gyil­kos­ság rideg való­sá­ga, és a kijó­za­ní­tó jólé­ti svéd adó­rend­szer átmá­so­lá­sa Magyar­or­szág­ra.

Szép las­san min­den meg­vál­to­zott.

Bará­ta­ink­nak köszön­he­tő­en, pár éve eljut­hat­tunk, arra a nagyon külö­nös szi­get­re, ahol soká­ig élt Berg­man, és ahol el is van temet­ve. Faro szi­ge­te, egy köves, sze­les, rit­kás növény­ze­tű vad világ, ahol nagyon hosszú­ak, és sej­tel­me­sek  a téli éjsza­kák, és nagyon hosszú­ak a nyá­ri nap­pa­lok.
Berg­man egy helyen így írt: „A szín­ház olyan, mint egy meg­ér­tő fele­ség – míg a film jelen­ti a nagy kalan­dot, a pazar­ló és nagy igé­nyek­kel fel­lé­pő sze­re­tőt.”

Egy­ér­tel­mű, hogy itt a ter­mé­szet az úr!

A szi­get körül a mély kék ten­ger, a süvöl­tő észa­ki szél, a sze­rény növény­zet, és a pusz­tu­ló szik­lák.

Min­den olyan  egy­sze­rű és egy­ér­tel­mű­en vég­ze­tes.

Ezen a darab szik­la szi­ge­ten, az ott élők ter­mé­sze­tes élet­fel­fo­gá­sa, az élni aka­rá­sa, és a ter­mé­szet erő­i­nek az elfo­ga­dá­sa a leg­kü­lö­nö­sebb. Berg­man is azért jött ide fil­met for­gat­ni, mert a költ­ség­ve­tést így lehe­tett lefa­rag­ni. De ez a fur­csa világ a hatal­má­ba kerí­tet­te. Ez a vidék vala­mi­kor nagyon sze­gény, és kemény világ volt.

Vala­mi meg­fog­ta Berg­mant ebben a szi­kár­ság­ban, mert maga is ide köl­tö­zött.

Van­nak ben­ne meg­le­pe­té­sek. Az enyé­szet a terem­tés­sel kéz a kéz­ben jár.

Éle­te utol­só két évti­ze­dé­re Berg­man vissza­vo­nult a fil­me­zés­től, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film ere­jé­ig a Sara­ban­de-dal. A nyolc­van­ki­lenc éves svéd ren­de­ző álmá­ban hunyt el ott­ho­ná­ban a bal­ti-ten­ge­ri Fårö szi­ge­ten 2007júli­us 30-án, egy napon Miche­lan­ge­lo Anto­ni­o­ni olasz film­ren­de­ző­vel